Alexis Silverman

Külső és belső tulajdonságok

Két dolgot érdemes tudni rólam. Egy: Ha megbántasz, becsapsz, elárulsz, a halál fia vagy. Kettő: van humorérzékem, de nem szeretem nyilvánosságra hozni.
Szóval a lényeg, hogy külsőre egy csendes, magába fordult csajt lehet látni, aki elvan a maga kis világában. Ez mondjuk igaz, de nem teljesen. Igenis szeretek ismerkedni, bár ha lehet inkább havonta egyszer. Bulizni is voltam már... azt hiszem. Igazából nem jött be a sok részeg idióta ezért gyorsan leléptem. Amit én szeretek, az a könnyed beszélgetések egy üveg sör vagy bor mellett. Persze, jöhetnek a táncos szórakozások is, de azt is inkább szűkebb társasági körben.
Próbálom mindenben és mindenkiben a jót keresni. Nem adom fel, míg nem találom meg. Ezzel együtt makacs is vagyok, ha valamit a fejembe veszek, addig megyek, míg el nem érem.
Külsőm átlagos. Leginkább hosszú, barna hajamra vagyok büszke, amit édesanyámtól örököltem. Sajnos őt nem ismerhettem, de ez most nem ide tartozik.
Átlagos magassággal rendelkezem, és a sovány kategóriába sorolnám magam. Magyarul nem túl sok fogni való van rajtam, de én így megvagyok elégedve önmagammal.
Ruhákban nem vagyok válogatós. A kényelmes darabok jönnek be, de azért nagy ritkán felveszek valami nőieset is. Ha éppen magassarkúra adnám a fejem, mindig vinnem kell magammal egy lapos talpút is, mert talán egy fél óra és minden bajom van benne.
Azt hiszem ennyi elég lesz itt rólam, a többi majd a játékok során kiderül.

Életem története

Mint minden élő ember, egyszer én is megszülettem. Úgy húsz éve láttam meg a napvilágot, egy eléggé szűk nézetekkel megáldott családban. Anyámat nem ismertem, a születésem után meghalt. Apám pedig nem az a kimondott apatípus, inkább valami kiképzőnek mondanám. Nem árasztott el a szeretetével, és mikor karácsonykor egy babát kértem egy coltot kaptam. Vagyis, a babát is megkaptam, amit aztán célpontnak kellett használnom. Már három éves korom óta tanított a gyilkolásra, és megpróbált minden érzelmet kiölni belőlem, amit csak tudott. Ha valamit megkedveltem, kidobatta velem. Ha valakihez közel kerültem, meg kellett vernem, aztán pedig otthagynom. Az ölést nem preferálta még úgy hat évesen részemről, ezért csupán pár pofonnal tudatta velem, hogy nekem nem lehetnek barátaim, csakis a szervezetben. Már akkor tudtam, szinte belém verte azt, hogy a tehetségesek nem emberek, csupán szörnyszülöttek, akiket ki kell irtani, akár a csótányokat.
Aztán jött a nagy durr. Már majdnem betöltöttem a hetet, mikor egyik reggel arra ébredtem, hogy négylábú szőrgombóc vagyok. Tudtam, hogy mit jelent ez. Riadtan próbáltam visszaváltozni, még mielőtt apám bejöhetett volna. Azon a reggelen, az életemet az mentette meg, hogy korábban keltem, minthogy apám jött volna ébreszteni.
Már akkor tudtam, hogy ezt a titkot meg kell őriznem. Nem volt könnyű. Alig hét évesen, egy olyan társaságban, akik vadásznak a hozzám hasonlókra... Mindig azt mondták nekem, hogy ez nem áldás, ez maga az ördög műve, hogy nem lenne szabad élniük a tehetségeseknek. De az évek során rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Senki nem tehet arról, hogy ezt történt. Mégis, az életben maradásért meg kellett tennem azt, amit nem akartam. Öltem.
Meg kellett ölnöm egy tinédzsert, aki bemerészkedett a földünkre, akinek tehetsége volt. Olyan, mint nekem.
Emlékszem, azon az éjjel nem aludtam semmit, csak könyörögtem a mindenségnek, hogy bocsásson meg nekem. Apámnak nem tetszett, hogy első gyilkolásomat követően bezárkóztam, ezért azonnal újabb és újabba hajszolt. Igazából nem is az volt az egészben a rossz, mikor kiontottam az emberek életét, azt már a második után gyomorforgás nélkül megtettem. Hanem ami utána jött, a takarítás. Mikor a koporsótlan hullára dobod rá a földet, az maga a pokol. Ahogyan lehunyt szeme láttán tudod, hogy ő már nem fog többet nevetni, nem láthatja a világ pusztulását, vagy virágzását, nem vitatkozhat már senkivel, és nem is eshet szerelembe. Szörnyű.
Nem voltam hajlandó többet ölni, de el kellett játszanom a tökéletes gyilkológépet, hogy aztán egyedül mehessek vadászatra. Az ilyen alkalmakkor csak leütöttem a szerencsétlent, majd elküldtem jó messzire, és otthon azt mondtam, örökre elment. Ezt ők mindig úgy értelmezték, hogy kipurcant és már megint jó munkát végeztem.
Akadtak is gondok ezekből, hiszen volt, hogy visszatértek az áldozataim, akkor pedig egy szép levelet írtam nekik, amiben megkértem őket, ha nem akarnak meghalni, akkor inkább szedjék a sátorfájukat és húzzanak el. Ezt úgy a harmadik alkalom után meguntam, és már a vadászat során beledugtam a zsebükbe a levelet, hogy ne nagyon akarjanak visszatérni.
Most pedig Nrofolkban vagyok, egy hosszabb, szerencsére egyedüli küldetésen. Apámék azt mondták, több tehetséget is felfedeztek ebben a városban, nekem kell utána néznem, és a legtöbbet eltennem láb alól.
Hát, nem füllik hozzá a fogam, még nem tudom, hogy mi is lesz mindennek a vége.