Jay Wrighton

Külső és belső tulajdonságok

Kell ezt ragozni? Csak nézz rá. Magasságával az átlag fölé tornyosul, jóképű, szemei veszélyesen villognak, pont, mint egy ragadozónak, ha zsákmányt lát. Teste kidolgozott, sok munkája van benne, éppen ezért akárki nem is érhet hozzá. Még munka közben sem szereti a fehér köpenyt, ő ehhez túl modern, inkább drága holmikban mászkál, megteheti. Haja rosszfiúsan lóg a szemébe, arcát gyakran borosta teszi még férfiasabbá. Se tetoválás, se piercing. Az nem az ő világa.

Önimádó, egoista, törtető. Azt hiszem, ezeket nem kell magyarázni. Pontosan leírák Jay jellemét, még ha nem is minden árnyalatát. Ennyi a lényeg. Árad belőle a brutalitás, amit képes leplezni, ha feltétlen szükséges. Számára az elmegyógyintézet maga a földi paradicsom. Ugyan ki hinne egy bolondnak, ha azt állítja, hogy a híres pszichiáter nem éppen gyógyító szándékkal közeledett hozzá? Ugye? Szerintem sem hinné el senki a köztiszteletben álló elmedokiról, hogy örömét leli abban, ha szórakozhat a pácienseivel. Mindenkin átlép, ha úgy tartja érdeke, a lelkiismeretfurdalást hírből sem ismeri. Talán nem is létezik olyan ember, akit szeret, mindenkihez érdekből közeledik. Ez neki így mondhatni tökéletes állapot. Nem akar senkihez tartozni, nem akar féltékenységet, kötöttséget.

Életem története

Éjszaka van. Sötét. Csend telepszik az elmegyógyintézet üres, kietlen folyosóira. Ugyan miért is lenne hangzavar? Kellő mennyiségű nyugtató biztosítja, hogy egészen reggelig semmi ne zavarja meg az ápolók nyugalmát. Ez itt nem gyerekmegőrző. Itt nincs kiabálás, nincs kérdés, itt csak a fásult ápolók döfik a koktélt vastag tűkkel az ellenálló beteg éppen kézre eső testrészébe.
Szóval csend van és sötét, zaj egyedül dr. Wrighton irodája felől hallatszik, de egészen halk kis motoszkálás, esetleg suttogás, semmi más.
- Nem szeretnék visszamenni a szobámba. Az egy börtön. Én veled akarok maradni, kérlek – suttogja egy félős kis hang, egészen vékony, mégis hallani lehet, nem nő az illető. Sokkal inkább fiú, abból a fajtából, aki talán nem is illik ide, mindössze annyi a baja, hogy nem elég életképes. Az erősek mindig elnyomják a gyengéket. A kanapén remegő fiú mellett egy másik alak rajzolódik ki, ahogy vészjóslóan lassú léptekkel közeledik.
- Nem érdekel – hangja csendes, nyugodt, minden érzelemtől mentes, ahogy a vékony fiú fölé tornyosul.
- Mit képzelsz magadról, hogy egyáltalán felhozod? Velem maradni, mi? Elment az eszed? – sziszegi a szavakat, érezhetően dühös, nagyon is. Nem szereti, ha valaki szemtelen. Nem szereti, ha valaki megmondja mit csináljon. Így működnek a kapcsolatai. Elvesz, de nem ad. A másik reménykedik, vár, mindent megtesz érte, mégsem kap semmit cserébe. Egy ideig talán elhiszi, hogy ez jól van így, hogy elég neki, amit kap, beéri azzal, de amikor már mégsem elég, amikor követelni kezd, akkor borul el dr. Wrighton agya. Általában teljesen.
A nadrágját gombolja be, több szót nem fecsérel a fiúra. Arcán szemtelen vigyor játszik, mindent megtehet és ezt tudja is. Nem is hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy a szebb és használhatóbb kínálatból kiválassza a kedvének megfelelőt, használja, majd, ha megunja, akkor eldobja. Ugyan ki hinné el egy elmebetegnek, hogy mi történik éjszakánként az iroda magányában? Senki.
- Kelj fel – szól rá szenvtelenül, de az nem mozdul.
- Kelj fel, nem hallod? Lódulj. Visszaviszlek a szobádba – lenyúl és megragadja a fiú pólóját, igen, le sem vetkőztette teljesen, annyi ideje és önuralma nem volt. Egy mozdulattal felránja, annyira, hogy a vékony kis test majdnem a földre esik, ahogy a lába belegabalyodik a nadrágjába. A doki idegesen dobol a lábával, ahogy a másik lehajol, erős késztetést érez egy rúgásra, de nem, most mégsem teszi meg, inkább húzza magával, először a földön, az ajtónál áll csak meg annyira, hogy megvárja, amíg a fiú fel tud állni. Karját megragadva kíséri végig az éjszaka leple alatt a hosszú folyosón, ami szinte sehova sem vezet. Csak szobák egymás mellett, unalomban tengődő boldondokkal. Legalábbis a doki ezt látja bennünk. Neki a munka csupán szórakozás.
- Így. És most itt maradsz és kussolsz. Betartod a szabályokat vagy... – fenyegeti meg kedvencét, de nem jut a mondat végére, mert a fiú közbevág.
- Kérlek, csak ma, jó leszek ígérem – könyörög neki, de ezzel végképp felbosszantotta a férfit, akibe talán szerelmes is, nem lehet tudni, nincsenek reális vágyképei. A jutalma egy hatalmas pofon, amit a szinte üres szoba falai vernek vissza. De Jay nem tud leállni. Már nem megy. Hosszú ujjai a fiú nyakára fonódnak, először csak finoman, de a szemén már lehet látni, semmi jóra nem lehet tőle számítani. Elszántan, de üres tekintettel néz a fiúra és cselekszik. Szorítja, amíg mozog, majd elengedi a testet, hagyja, hogy a földre essen. Kilépve a folyosóra egy ápolóba fut bele.
- John, van ez a fiú... hogy is hívják? Áhh igen, Daniel... Balhézott kicsit, nem lehetett leállítani. Van egy kis munkád – veti oda neki és hátra sem nézve elmegy. Talán még elégedett is. Talán már ki is nézett valakit magának.