Samantha Parker

Külső és belső tulajdonságok

Külső: Átlagos testmagassággal rendelkezem. Hajam szereti váltogatni a színét és formáját, vagyis én szeretem váltogatni. Annyi színben pompázott már, hogy nem is vagyok biztos az eredeti színében. Szeretem az extrémebb színeket, mint a lila, rózsaszín (csak hajban), kék. Ezek a kedvenceim. Úgy havonta szoktam váltogatni a színeit. Szemem kékesszürke árnyalatban pompázik, amit halvány sminkel szoktam feltűnőbbé varázsolni.
Alkatom arányos, épp ott gömbölyödök, ahol csak kell, és hála a sok testedzésnek, mondhatom, hogy némi izom is található rajtam.
Belső: Szeretem a pörgést. Mindig csinálni akarok valamit. A szobában tespedés csak úgy havonta egyszer jön be, mikor a buliktól fáradtan, már megmozdulni sem tudok. Igen, szeretem a bulikat, de nem vagyok az az "igyuk le magunkat a sárga földig és holnap ne emlékezzünk semmire" ember. Nem szokásom sem a piálás, sem pedig a drogok, vagy a cigarettázás. Nem ítélek el senkit, azt csinálnak az emberek saját magukkal, amit csak akarnak, engem ez teljesen hidegen hagy. Ezek mellett állandóan jár a szám. Mindenbe és mindenkibe szeretek belekötni, ennek ellenére, igenis kedves vagyok mindenkivel. Bírom a kritikát, jöhet hideg meleg, csak legyintek, vagy éppen észben tartom. Nem vagyok egy verekedős alkat, de ha kell, odacsapok. Bár ez elég ritkán fordul elő. Nem szeretem az igazságtalanságot, kiállok másokért és magamért is.

Életem története

- Chezzy! Chezzy! - mint egy őrült, úgy rohantam át a szomszédba, ahol is egyetlen legjobb barátom lakott. Még csupán hat éves voltam, így apró lábaimmal nem tudtam olyan gyorsan száguldani, mint szerettem volna. De olyan fontos dologról kellett beszélnem a barátommal, ami nem tűrt halasztást, még pedig a képességemről.
Még tavaly, nála is megjelent egy képesség, méghozzá a jéggel csinált valamit, amit én csak tátott szájjal néztem. Aztán jött a pofon: El kellett mennie, egy bentlakásos iskolába. Úgy éreztem, egy világ dőlt össze bennem, de nem hagytam, hogy maga alá gyűrjön a magány, ezért én is, minden áldott nap, elcsentem egy kis jeget a fagyasztóból, hogy valamit csináljak vele, csupán az akaratommal. Én is abba az iskolába akartam menni, ahova Chezzy járt, így egész áldott nap gyakoroltam. Néztem jobbról, balról, a kezemmel legyezgettem, de végül csak annyit értem el, hogy a kis asztalkám teljesen elázott a sok jégtől. De még ez sem vette el a kedvem.
Télen, hóemberek sokaságát csináltam, hogy azokon gyakorolhassak, hogy azokat formáljam át, de minden áldott este csalódottan kullogtam be a házba vacsorázni, és felmelegedni.
Anyáék aggódtak értem, ezért felhívták nekem Chezzy iskoláját, ahol tudtam beszélni barátommal. Kifaggattam mindenről, hogy hogyan tudja használni az erejét, meg, hogyan tudnám én is megcsinálni, hogy abba az iskolába járhassak. Hát, nem sokat tudott segíteni, de már csak a hangja, és a tudat, hogy jól van, új reményt táplált bennem. Így az elköszönésnél biztosítottam arról, hogy jövőre, már én is megyek vele.
És ez így is lett.
Nyáron, amikor hazaért, minden visszatért a régi kerékvágásba. Újra együtt játszottunk, mintha ez a kilenc hónap nem is lett volna. De lassan a nyárnak is vége lett, és barátomnak vissza kellett mennie az iskolába.
Az indulás előtti napokban, furcsa dolgokat vettem észre, de eleinte nem is foglalkoztam vele. Aztán egyik reggel, éppen nyúlni akartam a poharamért, amikor az, szimplán belecsusszant a kezembe. Anyáék csak néztek, még sosem láttak ilyet. Annyira ledöbbentek, hogy még azt sem vették észre, hogy én már rég nem ülök az asztalnál, hanem a szomszédba rohanok, barátom nevét kiáltozva.
Nem foglalkoztam az etikettel, berontottam a házba, arcomon széles vigyor ült, és azonnal a konyhába rohantam, ahol éppen a reggelit fogyasztották.
- Chezzy, én is megyek veled az iskolába! - jelentettem be nagy büszkén köszönés helyett, majd újra megcsináltam a poharas trükköt Mrs. Princeton bögréjével, amiből picit kilöttyent a kávé, de nem halt bele senki.
Hát így kerültem én ebbe az iskolába.